Ma az egyik kedvenc könyvemet olvasgattam, amikor elkezdtem a fenti sorokon gondolkozni. Mennyire igaz. Elindul egy kapcsolat és, kövezz meg, de szerintem egy férfi mindig nagyon jól csinálja ezt a részét(!). Jó esetben heves udvarlásba kezd, hogy mi a célja ezzel, ne firtassuk. Aztán ezt lecsökkenti egy olyan szintre, ami épp elég, viszonylag tűrhető női szemmel, viszont stagnál. A másik oldalon meg ott egy nő, akinek meg kell nyílnia.
A férfi az adó, a nő a befogadó, az ő szerepe mindig nehezebb. A férfi eljut a kapuig, átsétál, bent van (nem a szó szoros értelemben véve), a nő viszont ekkor bent kezdené tartani.
Viszont legelőször kellene kevésbé vigyázni. Először az ember többet engedhet meg magának, mert az, hogy valaki sok, az később jön. Ez a nők nagy hibája, hogy nehezen oldódnak fel, aztán azonnal szeretnék biztosítani párjukkal (magukkal?) szemben, hogy ők aztán szeretnek, érzelmeik erősek, azt adják, amit kapni szeretnének. Nem kapják, ezért még többet adnak.
A férfit itt viszont elfogja a menekülési ösztön, de valljuk be, fordított esetben mi sem bírjuk elviselni az örökös elszámoltatást, azt, hogy folyton bizonygatnunk kell és ha egy nőnek megvan a magához való esze, bizony az ilyen manipulatív kapcsolatból hamar kilép. Egy férfi türelmesebb.
Egy nő az elején MINDENT megengedhet. Addig a pillanatig, amíg valaki nem volt az enyém, provokálhatom, játszhatok, rengeteg olyan dolgot csinálhatok vele, amit aztán sohatöbbé. Itt megkereshetem a határaimat, ha megálljt parancsol, legalább tudom, szeretnék-e maradni.
Tényleg, mitől félünk, mi nők? Ha leutánoznánk a férfit, és nem jelentkeznénk egy napig, a telefont is csak kutyafuttában vennénk fel, nem keresne többet? Mi nem keressük az ilyenek után őket...?
Utolsó kommentek